Nos, ugorjunk vissza kicsit az időben. Úgy 1989-ig. Ez volt az az év, ami irányba állított. 9 éves voltam.
Eddig az évig a csillagászati könyveket bújtam és az eget lestem. Eltökélt szándékom volt, hogy ha nagy leszek, csillagász leszek. De megnyílt az országhatár, és szüleim az első bécsi útjukról egy Commodore 64 típusú számítógéppel tértek haza. Ettől kezdve a csillagok már nem érdekeltek – amit őszintén szólva már nem is bánok, mert a csillagászathoz azért durván sok elméleti tárgyat kellett volna tanulni.
Szóval adott egy 9 éves kölyök, és egy C64. Kazettán másolt játékok, hétköznap játék a Junoszt tévén, hétvégén esetleg a színes Orion Nárcisz-on. A legizgalmasabb játékokban azonban túl sokszor találkoztam a “Game Over” felirattal. Meg is fogalmazódott a fejemben a gondolat: “Ha én egyszer ilyen játékot tudnék írni, úgy írnám meg, hogy én ne halhassak meg benne!” (Tudom, némileg furán hangzik, de képzeld hozzá, hogy egy 9 éves gyerek mondja. úgy azért más… talán…)
Így aztán nekifogtam programokat írni. Édesanyám innen-onnan szerezte a fénymásolt BASIC könyveket, én pedig csak olvastam és gyakoroltam, elkezdtem kis játékokat írni. Persze ezek a kis játékok nem közelítették meg az igazi játékok színvonalát, így továbbra is jó barátságban voltam a “Game Over” felirattal.
Egészen addig, amíg egy karácsonyi vásáron hirtelen felindulásból el nem költöttem a zsebpénzemet egy Cartridge-re (nem más, mint egy bővítőegység a C64-hez). Ezzel a csoda kütyüvel már képes voltam a játékok futását megállítani, és kicsit garázdálkodni a memóriában. Igazából ez volt az első hack az életemben. Először persze újságokból néztem ki, hogy mit kell átírni ahhoz, hogy egy halom pénz, vagy esetleg örök élet álljon a rendelkezésemre a játékokban. Később megtanultam binárisul és hexául (2-es és 16-os számrendszer), így már magamtól is megtaláltam az érdekesebb adatokat a memóriában. Ez először persze baromi jó érzés volt, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme egy játéknak ha nincs benne kihívás.
Miután 11 évesen megnyertem a kerületi programozó versenyt, már egyáltalán nem volt kérdés, hogy milyen szakmát válasszak magamnak. Olyan iskolából, ahol programozót képeznek nem volt nagy választék annak idején. Szóba jöhetett a Kalmár, vagy a Neumann. Végül a Neumann mellett döntöttem – és vallom, hogy ez nagyon jó döntés volt!
Középiskolában is feszegettem a határokat. Itt írtam Pascalban az első phishing alkalmazásomat. Persze akkor még senki nem tudta hogy mi az a phishing, így egyszerűen csak jelszólopásnak hívtuk (és mennyivel találóbb elnevezés ez 🙂 ).
Ahelyett, hogy kiléptem volna a rendszerből (Novell), elindítottam a kis programot, ami kiírt néhány sor szöveget, és bekért néhány adatot. Egész pontosan azt írta ki, mintha kiléptem volna, és a Novell bekérné az új felhasználónév/jelszó párost. Ha a delikvens beütötte az adatait, visszaszólt a program, hogy nem jó a jelszó. Közben eltárolta az adatokat, kilépett a fiókomból, és a valódi beléptetést mutatta az áldozatnak. Viszonylag gyorsan lehetett megszerezni így sok ember jelszavát. Védelmemre hoznám fel, hogy a gyűjtött adatokat sosem hoztam nyilvánosságra, és nem éltem vissza vele.
Az ehhez hasonló diákcsínyek után hackelés terén egy hosszabb szünet következett. Ha jól emlékszem, valamikor 2002-ben kerültem újra kapcsolatba az IT biztonsággal, néhány brazil hackernek köszönhetően. De ez már a következő bejegyzés témája…